Aki ide érkezik, ehhez a menüponthoz, egészen személyes hangvételű írásokat olvashat. Itt nem száraz adatokat, dátumokat, árakat, eszközlistát, tudnivalókat az apartman foglalásról talál majd, hanem utazási és nyári élmények, érzések, hangulatok, emlékek gördülnek elő a sorokból.
Líraibb írások, amik nem titkolt szándéka hogy megálljunk egy kicsit, megpihenjünk, elmerengjünk, felidézzünk valamit és pár percet ott időzzünk ahol a sok teendő és feladat miatt ritkán adatik meg. Pont úgy, mint az Andante apartman, az a tér, ahol immár 9 éve a hétköznapok diktálta tempóban időről időre megpihenhetünk, és feltöltődhetünk. Mert az Andante számomra nemcsak egy szálláshely. Egy olyan tér, ahol fontosak a lassú pillanatok, az emlékek, a természet közelsége.
Kellemes olvasgatást!

Az írásokat Dancs Andrea, az Andante apartman házigazdája jegyzi. 🙂

• 

Egy régi nyár

G. bácsiék nyaralója a Balaton egyik népszerű településén várta az egész évben tisztességesen helytálló, dolgozó, iskolába járó, családról gondoskodó vendégeit. Ismerősök voltak nekünk, pontosan már nem emlékszem milyen módon, de nagyszüleimen keresztül – gyerekként – egy nem túl bizalmas, de barátságos kapcsolatot érzékeltem a felnőttek között. A szobák sajátságosan egy-egy szín alapján lettek kategorizálva: volt mustársárga, kék, zöld és piros szoba, a számukat igazán meg sem tudnám mondani, mert gyerekfejjel olyan volt az egész ház, mint egy labirintus: egyik szobába be, a másikból ki. Emberléptékű kert tartozott hozzá és az, hogy a balatoni strandhoz úgy 10-15 perces kényelmes sétával el lehetett jutni.
Esős időben apró kezeimmel szorgosan hétpettyes katicabogarakat gyűjtöttem, “életmentés” céljából.
Margarinos dobozban vagy 15-20 darabot is sikerült ilyen módon kimenteni a folyamatosan szemerkélő esőcseppek elől. A katicák keresése és megmentése igazi odafigyelést és jelenlétet feltételezett. Bele kellett helyeznem magam teljes valómmal a fűszálak, virágok, bokrok nedves-zöld bugyrai közé, abba miniatűr világba, ahonnan minden más óriásinak tűnik, mégis itt vannak azok a dolgok, amik miatt érdemes egyáltalán a kert apró zugaiban elmerülni, és árgus szemekkel kutatni, merre, hol is vannak az elárvult kis katicák, akik egészen biztosan alig várják hogy valaki segítségükre siessen ebben a lehetetlen helyzetben. Fontos feladatomnak éreztem ezt, mert semmi más nem is érdekelt a világon, és csak mikor nagymamám kiszólt hogy menjek ebédelni, arra a kis időre hagytam csak fel e nemes és senki másra nem bízható cselekedettel. Ebéd után azonban aludni kellett, délutáni szunyókálás volt napirenden, így a dobozban rekedt kis katicák talán még rosszabbul jártak – mint utóbb kiderült – mint esőben ázó társaik a fűben. Hiába volt hát a mentés jószándéka, szegény katicabogarak egészségi állapotának nem kedveztek a mesterséges körülmények, s így aztán a katica mennyországban folytatták immár tovább mind a hét pettyükkel együtt, szabad röpdösésüket.
A nyár elszállt, oly gyorsan, ahogy a gyermekkor önfeledtsége.
A katicák emléke azonban máig elkísér.
Élnek tehát mégis?

2026.07.10.

• 

Végtelen idő

Emlékszem, a helyi strand zsúfolásig volt nyaraló, pihenő, fürdőző és napozó emberekkel.
Gyerekek sivalkodtak, szaladtak mezítláb a forró betonon fagyiért, aprópénzt szorongatva még nedves tenyereikben, nagyik kenték be bronzos barnán csordogáló napolajjal unokáik és férjük hátát, közben a praktikus információkat sulykolva újra és újra: hirtelen ne ugorj a medencébe, mindig töröld meg a lábad, ne szaladj a vizes csempéken mert elesel, lassabban edd azt a fagyit mert megfájdul a torkod, gyere ki a vízből már tiszta lila a szád, engedd a kisfiút is labdázni, add át a helyed annak a néninek a tálcával…
A napkorong beterítette a kis komáromi strand minden szegletét, elért még a legeldugottabb kis füves placcra is.
A napolaj és a napfény bronzbarnára sütött mellkasokat, hátakat, arcokat és lábakat mutatott mindenütt amerre csak a szem ellátott. A fokhagymás lángos a csokis jégkrém ízével keveredett a szánkban a medence vizével, melyből akaratlanul is kortyoltunk a lubickolás hevében. A ’80-as évek nyarai…
Szalmakalap ami szúrta a fejem de kellett, a napolaj és a medencevíz kevert illata a bőrömön.
Végtelen gyerekidő a nyárban: fürdőzés, sült hekk, lángos, fagyi, csobbanás, pihenés egy percre, majd újra lubickolás míg csak azt nem mondják a nagy felnőttek hogy gyerünk haza, vége van mára. A szabadság és a pajkos jelenlét önfeledtségében is fürdőztünk akkor.
A felnőtt világ komplikáltságát, terheit, gondjait csak gyerek lelkünk tágas és a lehetetlent nem ismerő szűrőin át érzékeltük még. De nem hatott ránk mélységében – mert elfoglaltak voltunk – gyermeki lényünkből eredő, szabad felfedezésre, megvalósításra váró tervekkel, ötletekkel, játszással. Az élet nyári zamatának minden egyes pillanatát beszippantva éltünk.

2025.07.20.

• 

A kékség íze

Élénk égszinkék színűre volt festve a falfelület ott, ahol ingyen lehetett a teniszütővel passzolgatni.Közvetlenül mellette terültek el a teniszpályák, ahol fizetett óradíj adott lehetőséget a páros vagy négyes teniszezésre. Furcsán kívül rekedtünk ebből a “kiváltságos” világból, mégis megszokott helyünk volt ez a pálya előtti kis terület. Nagymamám habitusához természetes módon illett a teniszezés, a nagyívű kecses mozdulat ahogy a labdát elüti, a tipikus lábhelyzetek amik ezt a kezdeti lendületet segítették, a teniszütő a kezében, a hatodik x felett is sudár, határozott termetével, hosszú lábaival melyek a sportcipő-zokni felett mutatták valaha-volt manökeni alkatát.Engem nem érdekelt annyira a teniszezés, mint nagymamámat, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy nyaranta a közeli üdülő területén tanítsa, gyakorolja velem is ezt a sportot. Jó kislány voltam, és tettem amit mondott. Magyarázta a fogást, a labda ívének pontosításához szükséges kartartást, lendületvételt. Biztatott, és újra mutatta, így, így. Balkezes vagyok ezért nekem minden “fordítva van”, de nem jelentett azért ez gondot, csak én a másik oldalról lendítettem és ütöttem bele a teniszütővel a labdába. A fonákját kedveltem igazán, úgy, onnan visszaütni a falnak a labdát. Puhán, nem élesen de határozott pattogással ugrált a teniszlabda, hol kedvünk és szándékunk mentén, hol azzal tökéletesen ellentétesen.
Sok szaladgálás, hajolgatás volt az ára.
Amit igazán kedveltem az a ping-pongozás és még inkább a lubickolás volt. És persze a fagyizás.
De ebéd előtt nem lehetett, csak utána.
Törülközés, alaposan. Alatta átöltözés, gyorsan.
A medencében végtelen pancsolások. Úszás imitálások és kitartó próbálgatások hogy felszínen maradjak.
A víz alatti birodalmak felfedezése.
Katicabogarak kimentése mint mindennél fontosabb, sürgetőbb cselekedet.
Sikítozva futás a darazsak elől. Az a követelőző éhség ami elfogott a nyári nap, a strandolás élményei közben, s a jóleső érzés amikor egy finoman ropogós rántott hús sültkrumplival, egy szaftos csirkepaprikás, fasirt zsömlében vagy lángos képében érkezett a “felmentő sereg” a tányéron.
Uborkasaláta, jaffaszörp.
Csokibevonatú pálcikás  jégkrém amiből sosem elég egy, de amiből többet egyszerre nem ehetek.
Szabályok és határok, kijelölt idők és terek, ahogyan nagyszüleim tereltek finoman a szünidő időtlenségében; mégis boldog önfeledtség, mégis szabadság.

2025. augusztusa